Sehol sem csapódnak ki olyan gyorsan a felsőtestünk testnedvei, mint a fogászaton.
Amikor napok óta tudjuk, hogy ellenőrzésre kell mennünk és nem azért, mert letelt az ajánlott fél év, hanem mert a három, tiszta idegek vagyunk. Nem alszunk rendesen, folyton a fúró hangját halljuk: ha füvet nyírnak, ha elektromos fogkefével mosnak fogat, ha fűrészelnek, de ilyenkor már az is elég, ha valaki kettőnél többször húzza le a cipőjét a lábtörlőn. A helyzetet nehezíti, ha a fogorvosunk leginkább egy nagy grizzly medvére hasonlít.
A helyszínre érkezve leroskadunk a váró alapjáraton kényelmes foteljába, de nekünk olyan érzés, mintha szögekkel kivert székre ültünk volna. Vegetatív idegrendszerünk az összes szorongásos tünetet produkálja. Eddig csak éreztük, de a kísérteties csöndben most először halljuk is a szívverésünk nyakunkban dübörgő fülsüketítő zaját. Jelenleg kizárólag az életben maradáshoz szükséges oxigén mennyiséget tudjuk magunkba szívni.
Elérkezett a pillanat: az ajtó kinyílik, és az asszisztensnő kedvesen invitál befelé oda, ahonnan az ember leginkább távozni szeretne. Halljuk, ahogy mondja “jöjjjjööööün beeeeeeü, aaaauaa doooouktooourúúúúúr mááááááur váááááorjau!” A mozdulatai éppoly vontatottak, mint a szavai. Egészen pontosan olyan, mint a Baywatchban, amikor Pamela Anderson lassítva fut a nézővel szembe. Gyöngyöző homlokkal, kitágult pupillákkal, izgalomtól kiszáradt szájjal igyekszünk befelé - és úgy érezzük, mintha egy kamion lenne ránk kötve, ami súlyánál fogva rendíthetetlenül húz visszafelé – még mindig abban reménykedve, hogy nincs is odabent senki, és hazamehetünk. Aztán a küszöböt átlépve megpillantjuk, majd kínunkban Joker széles vigyorával felkiáltunk - Áááá Doktorúr! Ön semmit sem változott! (kis szünet) Pont olyan rémisztő, mint három évvel ezelőtt!
A dokink a szokásos bárgyú tekintetével, és egy rövid sóhajtással nyugtázta, hogy a három év alatt mi sem változtunk semmit. Noha féltünk, hogy a meggondolatlan felcsattanásunkért bosszúból megfúrja valamelyik egészséges fogunkat, pár perc vizsgálati idővel, némi szemöldök tornáztatás, hunyorgás és csücsörítés után végül megállapítja, hogy minden rendben van.
- Viszlát Doktorúr, majd érkezem. Egyszer. Majd. Talán...
Majd boldogan behúzzuk magunk mögött az ajtót.
